Ismerős Arcok: Kerítést botok
Ahogy a felhők mögül bújik elő, a ,nap,
Mindjobban vágyom, hogy végre lássalak,
Nálam a fejsze, de ölni, tán nem fogok –
Kerítést bontok, szabadságot hozok.
A fejem tiszta, a céljaim pontosak,
Nem lehet semmi, ami ennél fontosabb:
Szégyenkezni a múltért már nem fogok –
Kerítést bontok, szabadságot hozok.
Csoda, hogy élek, csoda, hogy élhetünk.
Hamvából éled újra az életünk.
Doboló agyamban vérrel írt verssorok –
Kerítést bontok, szabadságot hozok.
Vadlóként vágtató gyönyörű gondolat,
Lüktető sebeket kötöző mozdulat
Szomjakat oltó, nyugtot adó borok –
Kerítést bontok, szabadságot hozok.
A víz erejétől semmivé szakad a gát,
S az ember újból embernek érzi magát
Felejtést nem tűrő, ködbe vesző korok –
Kerítést bontok, szabadságot hozok.
/Nyerges Attila/
Sokan visszanéznek, és azt mondják, amikor szerelmes voltam, milyen jól éreztem magam! És keresik újra a szerelmet, mert azt gondolják, attól fogják újra jól érezni magukat. Pedig úgy kell bejárni az utat, ahogy haladunk az életben, hogy a végén egy kellemes kisugárzású ember álljon a környezete előtt. Sokan nem képesek erre, megkeseredett ember válik belőlük, akiknek a boldogtalanságáért mindenki hibás, csak ők nem.
/Szörényi Levente/
Holdviola : Akkor szép az erdő
Akkor szép az erdő, mikor zöld.
Mikor a vadgalamb benne költ.
Olyan a vadgalamb, mint a büszke lány.
Sírva jár a legények után.
Megvágtam az ujjam kiskéssel.
Bekötöm csipkés kis kendővel.
Csipkés kis kendő az édesanyámé.
Soha nem leszek a babámé.
Nem vagyok én oka semminek.
Édesanyám oka mindennek.
Mért' nem adott engem juhász fiának.
Akit választottam magamnak.
(Nem vagyok én oka semminek.
Édesanyám oka mindennek.)
Nem vagyok én oka semminek.
Édesanyám oka mindennek.
Mért' nem adott engem juhász fiának.
Akit választottam magamnak.
"Aki szeret, s párra nem találhat oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző madár.
Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
/Kosztolányi Dezső/
Ady Endre Félig csókolt Csók
Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.
Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.
„Bízz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták.”
/André Gide/
Kányádi Sándor: Nyergestető
/ A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve/
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
(1965)
/A magyar történelem thermopülei csatájáról: ITT/
TRB: Ha szeretnél ma még
Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, látsz-e holnap.
Nem tudom, lesz-e holnap.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Ha nézhetném, ahogy elalszol.
Ha itt lennél, mikor ébrednék.
Ha mégis máshogy lenne,
és én már nem leszek benne,legyen szép.
Legyen úgy is szép.
Akárhol és akármerre,
vezessen a jó szerencse,
és segítsen, segítsen az ég.
Minden ajtó titokra nyílik.
Ha tudnánk a jelszót, be se léphetnénk.
Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, látsz-e holnap.
Nem tudom, lesz-e holnap.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!
Álmok olvadóban.
Lángok elfogyóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Napok, évek elfutóban.
Lábnyomok a tiszta hóban.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!
Ha mégis máshogy lenne,
és én már nem leszek benne,legyen szép.
Legyen úgy is szép.
Akárhol és akármerre,
vezessen a jó szerencse,
és segítsen, segítsen az ég.
Nem tudom, hívsz-e holnap,
nem tudom, jössz-e holnap,
de szeretném, ha szeretnél ma még.
Nem tudom, látsz-e holnap.
Nem tudom, lesz-e holnap.
Szeretném, ha szeretnél ma még.
Mintha már a semmibe szédülnék,
szeretném, ha szeretnélek még!
Nem tudom, hívsz-e....stb.Ha mégis máshogy...stb.
Nem tudom, hívsz-e...
/ szövegíró : Zeffer – Horváth/
„A bizalmatlanság az abból fakad, hogy egy csomó kudarc ért és éppen ezért, én elkezdek félni valamitől. „
/Csernus/
Egyik reggel egy paraszt dörömbölt a kolostor kapujában. Amikor a kapus barát kinyitotta a kaput, a paraszt átnyújtott neki egy pompás szőlőfürtöt. - Drága kapus barát, ez itt szőlőm legszebb fürtje, azért jöttem, hogy elhozzam ajándékba!
- Köszönöm! Máris viszem az apátnak, aki biztosan nagyon fog neki örülni.
-Nem. Én neked hoztam.
- Nekem? Én nem érdemlem meg a természet ily gyönyörű ajándékát.
- Amikor kopogtattam, Te mindig ajtót nyitottál nekem. Amikor segítségre szorultam, mert a szárazság tönkretette a termést, mindennap adtál egy darab kenyeret és egy pohár bort. Azt akarom, hogy ez a fürt szőlő neked is adjon valamit a nap szeretetéből, az első szépségből.
A kapus barát letette maga elé a fürtöt, és egész délelőtt csodálta: valóban nagyon szép volt. Éppen ezért úgy döntött, hogy átadja az apátnak, aki mindig bölcs szavakkal biztatta. Az apát is nagyon örült a szőlőnek, de eszébe jutott, hogy van a kolostorban egy beteg barát, és azt gondolta. "neki adom a szőlőt. Talán megajándékozza őt egy kis vidámsággal."
De a szőlő nem maradt sokáig a beteg barát szobájában, mert ő is elgondolkodott: "a szakács barát gondoskodik rólam, mindig a legjobb ételt adja nekem. Biztos vagyok benne, hogy ez a szőlőfürt majd boldoggá teszi." És amikor a szakács barát belépett hozzá az ebéddel, átadta neki a szőlőt.
- Ez a tied. Mivel Te mindennap kapcsolatban vagy a természet ajándékaival, te tudni fogod, mit kezdj Istennek ezzel a csodálatos művével.
A szakács barátot elkápráztatta a fürt szépsége, meg is mutatta segédjének, milyen tökéletes szőlőt kapott. Olyan tökéleteset, hogy senki sem értékelhette volna jobban, mint a sekrestyés barát, aki az oltáriszentséget őrzi, és akit a kolostorban sokan szentnek tartottak. Aztán sekrestyés barát odaajándékozta szőlőt a legfiatalabb novíciusnak, hogy megértse, hogy a teremtés benne rejlik a legapróbb részletekben is. Amikor a novícius megkapta, szíve megtelt Isten dicsőségével, mert még soha nem látott ilyen szép fürtöt. És eszébe jutott az a nap, amikor először lépett a kolostorba, és eszébe jutott az az ember, aki akkor ajtót nyitott neki. Ez tette lehetővé, hogy egy olyan közösség tagjává válhasson, amely tudja értékelni a csodákat. Így nem sokkal naplemente előtt, elvitte a szőlőt a kapus barátnak.
- Edd meg és teljen benne örömöd. Hiszen te időd nagy részét itt töltöd egyedül, ez a szőlő jót fog tenni neked.
A kapus barát pedig megértette, hogy ezt az ajándékot valóban neki szánták, minden egyes szőlőszemet hosszan ízlelgetett, és boldogan aludt el. Ily módon bezárult a kör, a boldogság és az öröm köre, amely mindig körülöleli azt, aki kapcsolatban áll a Szeretet Energiájával.
„Kedveseim, készítsétek fel szíveteket a küzdelemre… Nézzétek az idő változékonyságát és a világ bizonytalanságát: Mert aki elad, olyan, mint aki menekül, aki vesz, mintha attól félne, hogy tönkremegy. Aki kereskedik, mintha nem nyerne, aki épít, mintha nem szándékozna benne lakni, aki vet, mintha nem aratna, és aki szőlőt metsz, mintha nem akarna szüretelni, akik házasodnak, mintha fiakat nem akarnának, és akik nem házasodnak, mintha özvegyek volnának”
/ Báthory László pálos atya/
Devecseri Gábor: Eleresztett madár után
Száll a madár, elröpül,
mint a nyíl száll, úgy örül,
tenyeremből törve föl,
azt sem mondja: köszönöm;
célbaveszi az eget,
csőre átfúr felleget,
száll a felleg fölibe,
tán az isten ölibe.
Szó sincs róla, visszajön,
fatörzseken öldököl.
Koppantgat a hosszú csőr,
nekem mondja: köszönöm.
Hanem ezért engemet
férgek hada fenyeget:
"Mért engedted el, te rossz?"
- féreg-vádjuk ostoroz.
"Csakazértis hála-dal
illet téged" - így rivall
tölgyfa, nyárfa, gesztenye,
melyet féreg vesztene -
visszaadtad madarunk,
egészségben maradunk."
"Igen? S én hol maradok?"
árnyéktokban sorvadok
nap nem érhet..., s én..., meg én.
- zendül sok kicsiny növény
s hozzám fordul: "Hallod-e,
rosszat tettél!" "Nézz ide,
milyen jó vagy" - szól a fa.
"Hazudik!" - így kórusa
szúnak, nyűnek. Mit tegyek
Mindre nem figyelhetek.
Jót, vagy rosszat tettem-e,
szívem hogy is döntene?
Túl rövid az életem
mérni mindezt mérlegen.
Egyszer úgyis meghalok,
vitázzatok magatok!
Illés Gábor: hm…
Nincs itt semmi.
Minden üres.
Én is. Te is.
Nagyon magunk lehettünk.
Elmegyek.
Talán hozzád.
Egy összeírt lapot az asztalon felejtek.
…mikor érzem, hogy ujjaim közt esik szét akaratom;
amikor az utak bezárulnak körülöttem;
amikor belémlopakodik a kétségbeesés: hát még az egymásnak-rendeltek találkozója is elmaradhat? - földereng akkor elõttem a szegzett kéz, a szavak-nélküli tátott száj, a megkövesedett szem, a megõszült szakáll.
Egyszerre magasba lendül céltalanul csüngõ kezem. A megértett Nagypéntek után hozsannát kiált.
Hát mégis! LEHET, kiáltom, s éledõ értelmem betázi a szót:
Lendület, Erõ, Hit, Eredmény, Teljesség.
Húsvét. Nem-értelmetlen, nem-holt, nem-savanyú élet.
Életelemem, életlehetõségem ez a Húsvét. Csalódásaim, kétségeim, kereszteim, nagypéntekeim föloldódhatnak, mert Húsvét a gyõzelem. A lehetõség.
/Herjeczki Géza, részlet/
Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!
Kívánom, hogy az ünnep szép és boldog legyen, mindenkinek olyan, amilyet megálmodott, amilyet igazán, szívből szeretne!
Juhász Gyula: Az utolsó vacsora
János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta sziven, e csöndes sziven
pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog, és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!
"Szerelem, fájdalom...
végtére mégsem lehet betegségnek minősíteni az életet csak azért,
mert fáj."
/Italio Svevo/
„Az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.”
/Dan Millman/
